Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisváros szélén egy barátságos, göndör bundájú kutya, akit Bodzának hívtak. Bodza nem volt akármilyen kutya: egész nap a kertben szaladgált, a madarakat figyelte, és amikor csak tehette, a gazdija, Marci mellé kucorodott. Mindenki szerette Bodzát, mert sosem ugatott hiába, mindig kedvesen csóválta a farkát, és a legszomorúbb napon is képes volt mosolyt csalni bárki arcára.
Egy este, amikor Bodza a fényes csillagokat nézte az ablakból, valami furcsát érzett. Bent a házban Marci halkan olvasott. Bodza közelebb lopakodott, s egyszer csak meghallotta a gazdija hangját: „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis egér, aki nagy kalandra indult…”
Bodza fejét oldalra billentette. Egy szó sem volt kutyákról vagy csontokról, mégis érdekes volt, ahogy Marci mesélt. A kutyus letelepedett a fiú lába mellé, és figyelni kezdett. Aznap este először hallgatott végig egy mesét. Marci megsimogatta a fejét.
– Látod, Bodza, milyen jó mesét olvasni? – mondta mosolyogva.
Bodza halkan vakkantott egyet, mintha azt mondta volna: „Mesélj még, kérlek!”
Már másnap este is visszatért a kis szokás. Amint Marci elővette a könyvét, Bodza rögtön a helyére ült, füleit hegyezte, szemét nagyra nyitotta. A gazdija minden este más-más történetet választott: hol egy bátor nyusziról, hol egy kíváncsi teknősbékáról, vagy épp egy varázslatos madárról mesélt.
Egyik este Marci így szólt:
– Mit gondolsz, Bodza, ma egy kutyás mesét olvassunk?
Erre Bodza boldogan ugrándozott a szobában, s úgy tűnt, mintha nevetne is egy kicsit.
Ahogy teltek a hetek, Bodza egyre jobban megszerette a meséket. Már nappal is türelmetlenül várta az estét, amikor végre összegömbölyödhet a kedvenc pokrócán, és hallgathatja Marci meséit. Néha, amikor Marci véletlenül kihagyott egy estét, Bodza egyenesen odavitte hozzá a könyvet, és orrával bökdöste, amíg a fiú el nem kezdett olvasni.
Az egyik mesében egy kis kutya segített egy eltévedt mókusnak hazatalálni. Bodza annyira meghatódott, hogy a mese után másnap a parkban figyelni kezdte az összes mókust. Azt remélte, talán ő is segíthet valamelyiknek. Egy másik történet arról szólt, hogy a barátság a legnagyobb kincs, ezért Bodza másnap különösen kedves volt mindenkihez, akivel csak találkozott.
Marci is észrevette, mennyit tanult Bodza a mesékből.
– Tudod, Bodza, a mesékből sok mindent megtudhatunk a szeretetről, a bátorságról, meg arról, hogyan lehetünk jó barátok – mondta egyik este, miközben Bodza fejét az ölébe hajtotta.
Így lett a mesélés közös esti szertartásuk. Néha Marci anyukája is csatlakozott, máskor Bodza barátja, a szomszéd macska is bekukucskált az ablakon, hogy hallgassa, miről mesélnek aznap este.
Bodza, a kutya, aki szerette a meséket, megtanulta, hogy a történetek segítenek jobban megérteni egymást, és hogy a kedvesség, jóság mindenhol utat talál, még egy kisvárosi kutya szívében is. Marci pedig megtanulta, hogy a mesék nemcsak embereknek, de négylábú barátainknak is örömet okozhatnak.
Azóta minden este mesélnek egymásnak. Bodza egyre okosabb, Marci egyre boldogabb, a barátságuk pedig napról napra erősebb lesz. A mesék összekötik őket, és minden nap tanulnak valami újat a szeretetről.
Így volt, igaz volt, ez volt a mese! Vagy talán nem is volt, csak egy ilyen szép mese volt! Így volt, mese volt, talán nem is volt igaz.
