Dani és az őzike téli kalandja

A tél csendje borította be az erdőt. A hó vastagon takarta a földet, a fák ágait jégcsapok díszítették, mintha az erdő maga is ünneplőbe öltözött volna. Dani, egy tízéves kisfiú, éppen a falu melletti erdőben sétált. Szerette a természetet, a friss levegőt, és különösen a téli erdőt, amely mindig valami titokzatosat ígért.

Ahogy a keskeny ösvényen haladt, hirtelen neszre lett figyelmes. Egy bokor mögül óvatosan kikandikált egy őzike. Nagy, barna szemei kíváncsian nézték a fiút. Dani megállt, és szinte lélegzetvisszafojtva figyelte az állatot.

– Szia! – suttogta, mert nem akarta megijeszteni az őzikét.

Az őzike előrébb lépett, mintha megértette volna. Nem szaladt el, sőt, közelebb ment Danihöz. A fiú térdre ereszkedett a hóban, hogy ne tűnjön fenyegetőnek.

– Nem bántalak – mondta halkan. – Te mit keresel itt egyedül?

– Én? Téged! – felelte váratlanul az őzike.

Dani hátrahőkölt. Az állat beszélt! A fiú szíve hevesen vert, de ugyanakkor izgalom töltötte el.

– Te… te beszélsz? – hebegte.

– Igen – bólintott az őzike, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. – A nevem Nari, és segítségre van szükségem.

– Miben segíthetnék én? – kérdezte Dani, aki egyszerre volt rémült és izgatott.

Nari az erdő sűrűje felé nézett. – A testvérem, Luna, egy jeges patak túloldalán rekedt. Nem tudom egyedül átvezetni őt.

Dani nem habozott. – Mutasd az utat! – mondta elszántan.

Ahogy az erdő mélyére hatoltak, Dani észrevette, hogy az ösvény egyre keskenyebbé válik, és a hó is mélyebb lett. Nari megállt egy gyors sodrású patak előtt. A víz szinte fekete volt a jégtáblák között, amelyek éles sziklaként meredeztek ki belőle.

A túloldalon egy remegő, fehér bundájú őzike állt. Luna volt az, Nari testvére. Szemei riadtan villantak, és látszott rajta, hogy nem mer mozdulni.

– Maradj itt, Nari! – mondta Dani. – Megpróbálom áthozni.

Óvatosan elindult a jégre, minden lépését megfontolva. A jég alatt sebesen áramló víz zúgása hátborzongató volt, de Dani nem hátrált. Amikor elérte Lunát, lehajolt, és nyugtatóan suttogott hozzá.

– Nyugodj meg, segítek átjutni. Bízz bennem!

Luna mintha megértette volna, lassan megindult Dani után. Minden lépésnél ropogott alattuk a jég, és Dani szíve a torkában dobogott. Végül sikerült visszaérniük a túlpartra, ahol Nari boldogan ugrott testvére mellé.

– Köszönöm, Dani! – mondta az őzike hálásan. – Nélküled nem sikerült volna.

Dani csak mosolygott. – Örülök, hogy segíthettem.

Ahogy elindultak visszafelé, Nari egy utolsó pillantást vetett Danira. – Soha nem foglak elfelejteni, Dani. Ha valaha ismét szükséged lenne rám, csak gyere az erdőbe. Meghallom a hívásodat.

A fiú meghatottan figyelte, ahogy az őzikék eltűntek az erdő mélyén. Bár a nap lassan nyugovóra tért, Dani szíve tele volt melegséggel. Tudta, hogy a mai napot soha nem felejti el. Az erdő titokzatosabb volt, mint valaha, és a barátság, amelyet Narival kötött, örökre szóló maradt.

Az erdő csendje újra ráborult a tájra, de Dani már más szemmel nézte a világot. Tudta, hogy néha a legnagyobb csodák a legváratlanabb pillanatokban történnek.