Az elvarázsolt szekrény titka
Egy borongós, esős délután volt, amikor Bogi és az öccse, Zénó, a nagymama régi házában játszadoztak. A nagymama szobája tele volt régi bútorokkal, emlékekkel és különféle régiségekkel. A legérdekesebb azonban egy óriási, faragott szekrény volt, amely mindig elrejtett valamit a két testvér szeme elől.
„Mi lehet ebben a szekrényben, ami annyira titkos?” – tűnődött Zénó, ahogy a kezét a szekrény hűvös, régi fafaragásain végighúzta.
„A nagymama azt mondta, hogy ne nyúljunk hozzá” – figyelmeztette Bogi, de közben ő is kíváncsian nézte a szekrény ajtaját.
Zénó azonban nem tudott ellenállni a kísértésnek, és megpróbálta kinyitni a szekrényt. A kilincs azonban nem mozdult.
„Ez zárva van!” – jelentette ki csalódottan.
Bogi a homlokát ráncolta, majd hirtelen ötlettel a szekrény tetején lévő díszes kulcsra mutatott.
„Talán az a kulcs kell hozzá. Próbáljuk meg!”
Zénó rögtön felpattant egy székre, és lekapta a kulcsot. Ahogy a kulcsot a zárba illesztette, a szekrény lassan kinyílt. Egy sötét, misztikus fény áradt ki belőle, mintha a szekrény belsejében egy másik világ rejlett volna.
„Ez meg mi?” – kérdezte Zénó, ahogy a fénynyaláb végigpásztázta az arcát.
„Ez nem egy szokványos szekrény” – suttogta Bogi.
A két testvér kíváncsian nézett be a szekrénybe. A belsejében nem ruhák vagy régi tárgyak voltak, hanem egy hosszú, köves út, amely egy sötét erdőbe vezetett.
„Megyünk?” – kérdezte Zénó izgatottan.
Bogi tétovázott egy pillanatra, de a kalandvágy legyőzte a félelmét.
„Igen, menjünk!”
Ahogy átlépték a szekrény küszöbét, egy teljesen más világba csöppentek. A fák magasabbak voltak, mint valaha, és a levelek aranyszínben csillogtak. A levegő friss volt, de valami titokzatos nyugtalanság lengte be a tájat.
„Hol vagyunk?” – kérdezte Zénó, miközben körülnézett.
„Ez biztosan valami varázslatos hely” – válaszolta Bogi.
Alig tették meg az első pár lépést az erdei úton, amikor egy furcsa, apró, manószerű lény ugrott eléjük a fák közül.
„Hahó, ti meg mit kerestek itt?” – kiáltott fel a lény.
„Mi csak… mi csak a szekrényt nyitottuk ki, és itt találtuk magunkat” – magyarázta Zénó.
„Ó, szóval a szekrény titkára vágytok?” – kérdezte a manó kuncogva.
„Miféle titokra?” – kérdezte Bogi.
„Ez a szekrény nemcsak egy közönséges bútordarab. Ő egy kapu a világok között. De vigyázzatok, mert nem minden, ami itt van, az, aminek látszik!” – figyelmeztette őket a manó, majd egy fa mögé bújva eltűnt.
A testvérek folytatták útjukat, egyre mélyebbre merészkedve az erdőbe. Hamarosan egy fényes, kristályokkal díszített tisztásra értek, amelynek közepén egy óriási kincsesláda állt.
„Ez biztosan a szekrény titka!” – kiáltotta Zénó, és odarohant a ládához.
„Várj!” – kiáltott utána Bogi, de Zénó már kinyitotta a ládát. Azonban a láda üres volt. Vagy legalábbis annak tűnt.
„Ez nem lehet…” – suttogta Zénó csalódottan.
„Talán nem a kincs a fontos, hanem az út, amit megtettünk” – mondta Bogi.
„Lehet, de azért én még mindig kincset akartam találni” – morgolódott Zénó.
Hirtelen a manó ismét felbukkant, ezúttal nevetve.
„A legnagyobb kincs az, amit megtanultatok az úton. A bátorság, a kíváncsiság és a testvéri szeretet. Ez a ti kincsetek.”
A testvérek összenéztek, és rájöttek, hogy a manónak igaza van. Bogi megszorította Zénó kezét, és együtt elindultak vissza a szekrény felé.
Ahogy átlépték a küszöböt, újra a nagymama régi szobájában találták magukat. A szekrény ajtaja lassan becsukódott mögöttük, és a titok, amit felfedeztek, örökre velük maradt.
„Vajon máskor is kinyílik?” – kérdezte Zénó halkan.
„Talán igen, talán nem. De az biztos, hogy soha többé nem nézünk rá ugyanúgy” – válaszolta Bogi mosolyogva.
Az elvarázsolt szekrény titka