Manó Papa varázslatos vacsorája

Egy napsütéses délutánon, mélyen az erdő sűrűjében, Manó Papa éppen a konyhájában sürgött-forgott. Nagy vacsorára készült, vendégeket várt, és mindent tökéletesre akart varázsolni. A konyhát betöltötte a frissen sült kenyér illata, az asztalon pedig már ott sorakoztak a zöldségek, a gomba, és egy hatalmas, gőzölgő fazék leves.

„Most aztán mindenki meglepődik majd!” – mormogta magában elégedetten, miközben a fakanalat forgatta. Nem akármilyen vendégek érkeztek hozzá, hanem régi barátai: a fák bölcs őre, Varázsfaló, az aprócska Tündér Tilda és a nevetős kobold, Csintalan.

Miközben Manó Papa a vacsorát készítette, hirtelen kopogás hallatszott az ajtón. Gyorsan letette a fakanalat, letörölte kezét, majd kinyitotta az ajtót. Ott állt előtte Varázsfaló, hatalmas tölgyfa alakjában, aki csak nehezen hajolt le, hogy beférjen az apró manólakba.

„Manó Papa! Milyen rég nem találkoztunk!” – köszöntötte Varázsfaló, miközben óvatosan lépett be, hogy le ne verje a lámpát.

„Üdvözöllek, barátom! Már nagyon vártalak. Remélem, éhes vagy, mert igazán különleges vacsorát készítettem!” – válaszolta Manó Papa mosolyogva, majd visszatért a fazékhoz.

Nemsokára megérkezett Tündér Tilda is, apró szárnyai szinte alig hallhatóan zümmögtek, ahogy a konyhában repkedett. „Manó Papa, milyen szépen illatozik minden! Te mindig tudod, hogyan kényeztesd a vendégeidet.”

„Csak a legjobbakat a barátaimnak!” – mondta Manó Papa, de belül egy kicsit izgult, vajon minden úgy sikerül-e, ahogy tervezte.

Utolsóként érkezett Csintalan, a kobold, aki természetesen nem tudott ellenállni egy kis tréfának. Ahogy belépett, azonnal eltüntetett egy süteményt az asztalról, de mielőtt Manó Papa észrevette volna, már vidáman integetett neki a konyha sarkából. „Na, mi lesz a vacsorával? Ugye, nem kell sokáig várni?”

Manó Papa összeszorította a száját, majd elmosolyodott. „Ne aggódj, kobold! Nemsokára minden kész.”

Amint mindenki kényelmesen elhelyezkedett az asztal körül, Manó Papa nagy komolyan hozta be a fogásokat: először a gomba levest, majd a sült zöldségeket és végül a híres varázskenyerét, amelyről mindenki tudta, hogy titkos manó recept szerint készült.

Ám ahogy a vendégek megkóstolták a fogásokat, különös dolgok kezdtek történni. Varázsfaló hirtelen még nagyobb lett, szinte az egész szobát betöltötte. „Mi történt? Miért érzem magam ilyen erősnek?” – kérdezte döbbenten.

„Ó, ez csak a varázsgomba hatása lehet,” – kuncogott Tündér Tilda. „Velem is történt már ilyesmi.”

Manó Papa aggódva nézett a többiekre, de Csintalan csak nevetett. „Ez remek! Adj nekem még egy adagot, lehet, hogy én is felnövök végre!”

Ahogy teltek a percek, az asztal egyre vidámabb lett, a vendégek nevetve élvezték a különös vacsorát, és mindegyikük felfedezett valami meglepőt. Tündér Tilda szárnyai még gyorsabban kezdtek zümmögni, míg végül olyan gyorsan repült, hogy alig lehetett követni. Csintalan pedig teljesen eltűnt! „Hol van már megint az a kobold?” – kérdezte Manó Papa bosszúsan.

„Itt vagyok, itt vagyok!” – hallatszott a hangja valahonnan az asztal alól. „Csak most láthatatlan lettem! Ez a vacsora fantasztikus!”

Manó Papa először megijedt, de aztán nevetni kezdett ő is. „Ez aztán tényleg egy különleges este! Bár nem teljesen így terveztem, de legalább mindenki jól szórakozik.”

A vacsora végére mindenki tele volt – nemcsak finom ételekkel, hanem varázslatos élményekkel is. Manó Papa fáradtan dőlt le egy székre, de elégedetten mosolygott. A barátai lassan elköszöntek, Varázsfaló visszatért az erdő mélyére, Tündér Tilda lassan lecsendesítette szárnyait, és Csintalan újabb tréfákat tervezve távozott.

Amikor az utolsó vendég is eltűnt, Manó Papa a konyhájában nézett körül. Bár a vacsora nem pontosan úgy alakult, ahogy tervezte, mégis sikeres volt. Hiszen mi is lehetne fontosabb, mint a barátokkal töltött varázslatos idő?

„Talán legközelebb kevesebb varázsgombát használok” – motyogta magában mosolyogva, és nekilátott az asztal rendberakásának.