A vidám lovacska kalandja a réten
A réten élt egy lovacska, akit Vidornak hívtak. Vidornak aranysárga sörénye volt, amely a napfényben úgy ragyogott, mint a nyári búzatábla. Vidornak soha nem volt nyugta – mindig valami új kalandot keresett, mindig új helyeket fedezett fel. Egy napon úgy döntött, hogy elindul a rét távolabbi szegletébe, ahol még soha nem járt.
– Ma biztosan találok valami izgalmasat! – mondta magának lelkesen, miközben ugrándozva vágott át a zöld mezőkön.
Ahogy haladt, egyre mélyebben merült a rét érintetlen, vadregényes részébe. A fű itt magasabb volt, a virágok színesebbek, a pillangók pedig szinte táncot jártak a levegőben. Egyszer csak furcsa zajokat hallott a távolból. Vidornak megrezdült a füle.
– Ki van ott? – kérdezte hangosan, de választ nem kapott.
Vidornak azonban kíváncsisága nagyobb volt a félelménél, így továbbhaladt a zaj irányába. Hamarosan meglátott egy kis mókust, aki egy fa ágán ült és valami furcsa, rikító hangot adott ki.
– Szia, mókus! Mit csinálsz? – kérdezte Vidorn kedvesen.
– Szia, lovacska! Épp dalolok! – válaszolta a mókus vidáman, majd egy szaltóval leugrott az ágról, és a fűbe pottyant.
– Dalolsz? De hiszen ez inkább olyan, mint egy varjú károgása! – nevetett Vidorn, mire a mókus sértődötten nézett rá.
– Na, azért! – csattant fel a mókus. – Az én énekem különleges, csak kevesen értékelik!
Vidornak ekkor eszébe jutott valami.
– Ne haragudj, mókus, nem akartalak megbántani. Mit szólnál, ha csatlakoznál hozzám? Kalandot keresek a réten! – ajánlotta fel.
A mókus először tétovázott, majd vidáman bólintott.
– Jól van, lovacska, benne vagyok! Kalandra fel! – kiáltotta.
Vidor és a mókus együtt folytatták útjukat, míg egyszer csak egy sűrű bozótoshoz értek. A bozótosban egy kis nyuszi ült, akinek szemei nagyra nyíltak a meglepetéstől, amikor meglátta őket.
– Segítsetek nekem! – kiáltott a nyuszi. – Elvesztettem a testvéremet, és nem találom!
Vidor azonnal felajánlotta segítségét.
– Ne aggódj, nyuszi, segítünk megkeresni a testvéredet! – mondta, és együtt indultak el a bozótos mélye felé.
Hamarosan meghallottak egy halk nyüszítést. A hangot követve megtalálták a kis nyuszi testvérét, aki egy bokor tövében gubbasztott, rémülten remegve. Vidor óvatosan odalépett hozzá, és lágyan szólt.
– Ne félj, kicsi nyuszi, itt vagyunk, hogy segítsünk neked!
A kis nyuszi lassan felemelte fejét, és hálásan nézett rájuk.
– Köszönöm, hogy megtaláltatok! – mondta elcsukló hangon.
Vidor és társai visszakísérték a kis nyuszit a testvéréhez. A két nyuszi örömmel ölelkezett össze, és hálásan néztek új barátaikra.
– Köszönjük szépen! Ti igazán kedvesek vagytok! – mondta a nagyobb nyuszi.
Vidor boldogan mosolygott.
– Szívesen, hiszen a kalandok csak akkor igazán izgalmasak, ha közben barátokra lelünk – válaszolta.
A kis csapat vidáman folytatta útját a réten, ahol még számtalan felfedezés várt rájuk. Vidorn boldogan ugrándozott a zöld mezőn, és tudta, hogy a legnagyobb kaland nem más, mint az új barátok megtalálása.
A nap lassan nyugovóra tért, de Vidor szíve tele volt örömmel. A rét, ahol eddig csak magányos sétákat tett, most egy csodálatos világ lett tele barátokkal, nevetéssel és kalanddal.
És Vidor tudta, hogy holnap újra elindul, mert a rét minden nap tartogat valami újat és izgalmasat számára.
A vidám lovacska kalandja a réten